De mi van akkor, ha nem is űznek, mennék én magamtól is, de mégis, valami megmagyarázhatatlan belső kis hangocska nem hagyja...?

Koncerten voltam szombaton. Ha valaki megkérdezné, hogy jól éreztem-e magam, nem tudnék rá válaszolni. Elmentem, ott voltam, mosolyogtam, és szerintem egész hihetően mondogattam azt, hogy "Köszönöm szépen, jól vagyok!". És ez igaz is: köszönöm, jól vagyok. Dolgozom, iskolába járok, itthon minden kiegyensúlyozott és békés. Mégis, amikor ott voltam, nyugtalan voltam és feszült. Miattuk.
Ez a zenekar már nem az a zenekar, amit megszerettem. Tagcsere tagcserét követett, és ezt a többi "rajongóval" ellentétben én nem tudom jól és szépen megélni. Nekem hiányzik Kisodobos és a NagyMedve. Hiányoznak a koncert előtti "rituáléink", a bolond beszólások.

Hiányzik az az érzés, amit régen minden koncerten éreztem. Az az érzés, amikor felcsendül az első dal, és tudom, hogy minden oké. Az utolsó két-három koncerten fel sem tűnt, hogy lekéstem az első dalt. És nem, nem a zene lett rosszabb, csak mások lettek az emberek, és ezek az emberek már nem képesek megadni nekem azt, amire vágyom. Érdekes.

Érdekes, hogy mások ugyanezt említik: mintha lett volna plüssmacim, akivel évekig osztoztam volna az ágyamon, és aztán egyik napról a másikra elvették volna. Itt vagyok plüssmaci nélkül.

Tudom, hogy más próbálja átvenni Kisdobos helyét, de ne nevettessük már egymást. 

Éppen itt az ideje annak, hogy kinőjek ebből a tinilányos izéből.