Vannak dolgok, amiket mi fakítunk meg, vannak olyanok, amiket az élet. Nem tudom, hogy amiről most virágnyelven írni szeretnék, azt az élet fakította meg, vagy mi? Azt hiszem ő fakította meg. Ő, akit nem szeretek. Akit utálok. Csúnya dolog. Tudom.
Beszélgettünk egyszer McKábítóval a szülőkről, és ő azt mondta: "Nem mindenki szereti a szüleit. És azt hiszem, ez nem a mi hibánk." Mindenki tudja, hogy édesanyámért rajongok. Anyu a minta, a példa, az erős Nő, az az ember, akinek majdnem mindent elmondok, aki egy szempillarezdülésemből tudja, hogy mi bajom, egy nyögésből, hogy hol fáj, és egy hanglejtésből, hogy mekkora a baj. Látja rajtam, ha titkolok valamit, tudja mikor vagyok szerelmes.
Anyukám tanulta velem az ABC-t, a szorzótáblát, ő olvasott fel nekem, vitt játszani a játszótérre, hordott úszni, zeneórára, énekelt nekem a kocsiban, és mesét olvasott, ha nem tudtam aludni, virrasztott, ha lázas voltam, vagy fájt a hasam. Anyukám volt velem mindig. Állandóan. És a nagymamám, aki ma már nincs velünk. Meg a szomszédnéni. Akit imádok.
73 éves. Pont ma beszélgettünk a koráról. Ült ott a jól megszokott székén, és gesztikulált, ahogy szokott. " '34-ben születtem. Akkor csengett le a világválság. Aztán piff- puff, jött a második világháború. A húgom háboros gyerek volt. Még fel sem nőttünk, és ott volt '56 október 23.-a..." És belekezdett egy történetbe, amit már százszor hallottam, de imádom. Mikor kicsi voltam, sokszor átmentem, hogy meséljen nekem. Történeteket az életéből. A tanári pályájáról. '56-ról. Akármiről. És ő csak mesélt, és mesélt.
Utálom apámat. Túl sok undorító dolgot csinált velünk. Bántotta anyut. Bántott engem. Nem, nem tettekkel. Mármint. Hagyjuk...
Olyanokat mondott, hogy... Nem, ezt is hagyjuk inkább.
Sajnálom, nem tudok róla beszélni. Nem megy. Ennyire nyíltan nem. Nem szeretem. Utálom. Megvetem. Gyűlölöm. Ő pedig kezét dörzsölgetve adta elő a szomszédnéninek, hogy hogy fog nekem keresztbe tenni.
Ez lenne az apai szeretet? Most anyuval újraszínezzük az életünket. Nélküle.
Félek. Valaki védjen meg. Vagy had legyek plüssmaci...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.